Hihetetlen hihetőség

Porba hull, semmivé válik.  Erőtlen tagok nehezednek pusztulásának kráterének aljába.  Nagyharcos volt, igaz saját igazáért harcolt mindig is. Szemlélet kérdése, hogy kinek mi a jó s tiszta igazság. Sokan élnek, mindenki másképpen vélekedik. Ő is egy volt közülük. Sokan féltek tőle, volt kik tisztelték. Munkája éppen oly tisztességes, mint becstelen. Mások halálából kereste kenyerét. Felhagyni egykori tevékenységével nem akart, nem is tudott. Érdekes… mind ki ismerte tudták mire képes. Masszív, erőteljes személyisége még mindig érezhető. Most.. Mégis porban hever, mint megannyi eltiport féreg, kik nem érdemeltek jobbat… nem mozdul. Csöndessége már jelentéktelenné teszi. Sebek tömkelege tarkítja végtagjait, belsője szétzúzódott az őt ért hatalmas erőtől. Eltávozott mindentagja a győzedelmes csapatnak. Már senki sem fog ide visszatérni, hogy megbizonyosodhasson egy tényről. Talán előre meg volt ez írva. Lassan, látványosan fog elvészni az élet körforgásában, de vajon tényleg megszűnt létezni? Senki sem gondolná, főleg nem harc után kifáradt ninják, hogy e megváltástelő idézve szabadjára engedték ellenfelüket. Elnyerhette szabadságát, igazi erejét teljesen uralma alá hathatja. Nem látható senki szemeinek, mikor a kráter legmélyében heverő vázból halovány ezüstös fény szállingózik kifelé, míg nem fenn, kopár területen ölt ismét alakot. Ott áll, ott ahol nemrég ismét magába akart olvasztani egy hevesen lüktető szívet, hogy nagy erőre tehessen szert… de hibázott. Lebecsülte mások képességeit, ami ritka nála. Gyarló volt. Saját sorsát akarta írni, de valami, valaki közbe avatkozott De ki? Hol lehet társa? Nem hallja őrjöngő röhögését, mocskos szavait. Nem stimmel valami. Csend öleli körbe. Meztelen, homályos alakja lassan indul útnak, hogy társa tragédiájára fényt deríthessen.

        Azok a ninják.. oly erősek, ha össze fognak. Elég egy ravasz, elszánt elme, hogy évek alatt eltervezett, megvalósított dolgokat egy szempillantás alatt összekuszálja. Álmok… küzdelmek.. Mind semmivé váltak. Talpa alatt nem hajlott se fű, se por nem süppedt be. Nem él .. itt már nem. Sűrűn nőtt öreg fák között nyugalmat lel. Hűvös, árnyékos részen haladva lassan szemei elé kerül az mit nem hitt volna. Eltemették élve… el hát azt az ostoba hívőt. Meg áll partnerét rejtő lezárt lyuk szélénél. Szorosan záródó törmelék az egész. Mit tegyen? Egyáltalán tud valamit? Szél táncol végig e tájon felkapva pár levelet, hogy táncolni hívhassa. Melegbe kellemes hűst hoz, de nem érzi… leugrik, hogy segíthessen. Ujjai hozzá érnek elsőre, majd beleolvadnak egy- egy szikladarabba. Döbbenetében áll fel. Értetlenül nézi tenyerét.

-          Nem tudni miért?  Eddig kezed bármit megragadott, de most.. ne dédelgess magadban semmi hősies reményt.. Nem tudsz segíteni rajta. Idő kérdése s ő is ismét melléd szegődik. – mintha szél suttogna fülébe. Leereszti maga kezeit, félig fordul meg. Mögötte, meredek falrésznek támaszkodva ifjú lány áll. Vonásai még felületesek. Nem lehet idősebb annál ki vesztét, okozta. Haja lágyan követi vállainak vonalát. Baloldalt még egy hajtű is látszik benne. Fehér felsőt, szürke bő nadrágot visel. Karjai összefonva mellkasa előtt. Több ő mint külsője elárulja. Tekintetében.. Azokban az élettel teli szemekben.. ott bújik meg valódi énje.

-          Mit miért? Nem értem mire célzol evvel.

-          Nem tudsz segíteni. Pedig most azt tennéd. Ha élnél.. nem tennéd meg. Hiszen úgy éreznéd, hogy egy örökös púptól szabadulnál, meg ha itt hagynád.  Ha már megölni nem, de elfelejteni el tudod. Halhattalanságotok átka. De a test elvész, ahogy pereg az idő.  De ahogy te szabaddá lettél, érzed hiányát. Nem tudnál meglenni fecsegése nélkül. Ezért.. ezért ásnád ki. Szeretnéd vissza kapni azt a helyzetet, most amit elvesztettél.

-          Miből gondolod, hogy erre gondolok? Vagy netalántán gondolnék. Nem érzem szükségét e botor társaságának.

-          Ó… tapasztalat. Hidd el. Tetteid, gondolataid mindent el tudnak árulni.

-          Ki vagy te? Mi közöd van ahhoz, hogy mit teszek? – már teljesen felé fordul. Nem érti. Mit kereshet itt egy lány, kit eddig egyszer sem látott. Pedig sok éve koptatja e világ útjait.

-          Én? – néz kérdőn. Végül kacagva löki el magát támaszától. – Én vagyok az ki álmaidban megjelentem hol bagoly, hol fehér cica képében. Igyekeztem megváltoztatni némely drasztikus döntéseidet… de nem hallgattál rám.

-           Micsoda? – kérdő tekintete mindent elárul. Nem emlékszik. Mikor mellé lép állítólagos ismerőse s óvatosan ér vállához minden sebesen kezd össze folyni körülötte. Talpaik alatt eleinte víz gyűlik fel, majd vékony rétegként jégborítássá fagy. Hűvös, tejfel fehér égbolt borul fölébük. Minden fa lehullajtotta leveleit, helyettük keskeny, dér csíkok jelentek meg. Hirtelen lett rideg környezete. Micsoda varázslatos változás az egész. – Mit tettél?- néz eleinte körbe, majd tudatlanul igyekszik válaszokat keresni a nála egy fejjel alacsonyabb lány lélektükreiben.

-          Előre jöttünk pár hónapot. Tél van… hideg tél. Tovareppent kedvelt nyarunk s színpompás őszünk. Most már szürke, fagyos egyhangúságba öltözött a világ. Eljött az idő, hogy ő is csatlakozzon hozzánk. Hiszen egyedül nem élet az élet ugye? – kacsint bíztatóan.

-          Kakuzu! A…. életbe is! Hol maradtál eddig! Hallod! Segíts már ki te rozzant öreg kutya! –nyúl ki egy kéz mögöttük. Ismerthang ez. Aj azok a süket szavak. Sóhaj hagyja el ajkait, majd megragadja Hidan kezét s kihúzza csapdájából. – Ó…….kölyök.. egyszer kapjam kezeim közé…- már ő is talpai alatt érzi börtönének tetejét, fedő jégpáncélt. Csak ekkor tűnik fel neki, hogy valami nincs rendjén. Mindene helyén van, pedig cafatokra robbantották széjjel. Köveken átjutott ki, úgy, hogy áthatolt rajtuk. Kitárva karjait mérte végig sajátmagát.

-          Meghaltál.- mondja kurtán Kakuzu.

-          Mi? Én? Hogy a. k… életbe? Mesterem… tudod...

-          Hehe! Ostoba avagy. Egy isten nem isten.. annyi híve van. Ha egy elvész, lép helyébe kettő vagy duplája. Ne légy naiv kedves Hidan kun. De ne aggódj.. minekünk gondunk lesz rátok.

-          Hogy mi van? Na ne okoskodj taknyos! – mozdulna de kar nyúl elé. Nem mehet tovább.

-          Fejtsd ki bővebben mondandódat. Hogy- hogy látsz minket.. emberi tested van.. nekünk nincsen… hallasz, látsz , meg tudsz érinteni.

-          Előttetek új kaland áll. Halálotok csak kezdet, elmúló testeket helyébe másik lép majd, abban akár tovább élhettek… csak akkor az idő mindig is ott lesz nyomotokban. Tanulnotok kell… lelketeknek meg kell valósítania azt, ahogy most van. De! Karácsonykor… mikor szeretet kerül hatalomra… még egyszer utoljára vissza adhatom azt mit elvesztettek. Egy óráig fog tartani, hogy elintézzétek ügyeiteket.

-          Szuper! Akkor bosszút állhatok! Igen!

-          Hidan! Pofa be! – szól rá társa. Végül leereszti karját. – Miért?

-          Hosszú időt éltetek. Több emberöltőnyit. Sok gond, baj ért titeket. Emlékezzetek vissza.. mikor összekerültetek. Emlékek.. tudom néha fájó, de erőt ad. Kik legyőztek titeket, azok ügyesek, erősebbek voltak. Nem hiszem, hogy nem akartok velük beszélni s Avarrejtekben, sincs dolgotok. – mosolyra húzódik ajka.

-          Ne beszélj mellé!

-          Ki vagyok? Én vagyok én. Egy kislány, ki érti, látja a szellemeket. Olyan klánban nőttem fel, ahol lélekkel foglalkoztak. Mi dolgunk, hogy nyugtalan személyeket kiengeszteljünk, hogy végre megpihenhessenek. Halál után nem szép, lényegre törő a bosszú, harag. Ettől csak el fogtok korcsosulni. Legyetek most gyilkosok, rablók, emberkereskedők vagy gyógyítók… mindent ujjból fogtok egyszer kezdeni. Egyszer biztos.

-          Érdekes. Ilyen faluról soha sem hallottam.

-          Én sem. Kukzu… mond.. tényleg ellehet így korcsosulni? Meg mikor lesz karácsony? Hihetünk neki?

-          Nem tudom. De tény, hogy ő lát minket, s hallja mit beszélünk. Bíznunk kell benne, hogy végre ezt itt befejezhessük. Hogy hány nap? Fogalmam sincsen.  Ha ő mondja biztosan. Bár.. te ennél jobban nem tudnál..

-          Hej! Fogod be! – morran rá partnere.

-          Nos? Hogy döntötök? Követtek, vagy választjátok az értelmetlen bolyongást a világban.

-          Míg nevedet nem tudjuk addig sehova sem.

-          Nevemet? Ó.. milyen faragatlanlettem.. elnézést Hidan kun. Szerin vagyok.

-          Akkor vezess minket Szerin. Nem tudom mennyi, van még…

-          Három nap. Ha sietünk még utolsó két napra, oda érünk. Nekem van ott kis dolgom. Addig tudtok nézelődni. – feleli mosolyogva. Megfordul.  Elrugaszkodva egyből kinn terem a göndörből. Mellé huppan két társa is. – Na.. akkor… jobb, ha igyekszünk. – kacsint vidáman.

Kellemes melegben mindenki el tud lenni bármeddig.  Bár… vannak, akik jobban el tudnák tölteni idejüket, mint iratok tanulmányozása, alá írása.  Rengeteg munka jár avval, hogy valaki hokage . Nem csak dicsőség, ha nem nagy felelősség. Nem egy esetből lehet tudni, hogy Avarrejtek falva igenis jó vezetőt választott, s nagyszerű tanoncok várják újabb küldetéseiket. Villanykörték fénye vetül Tsunade gondterhelt arcára. Nem is a jelentések, hanem szokásos unalma bosszantja. Meg hát… nem tudja kiismerni Nauro új technikájának hatásait. Azt már tudni lehet, hogy nagymértékben roncsolja a szöveteket, idegeket. Azon kívül hatalmas ereje van. Még Kakashi sem tudta megismételni. Fel áll helyéről. Mindne lépése nehézkes. Tudata túlterhelt. Megannyi gondolat kavarog benne, de semmit sem tud most összerakni. Megfordul, kitekint irodája ablakán. Lenn sürgő, forgó munkások állatják fel a városkarácsonyfáját, hogy egy ünnep keretében meg emlékezhessenek párelhunyt személyre, akik nagy szolgálatot tettek. Üzletek díszkivilágítása tükröződik vissza szemeiben. Érdekes.. itt nincs hó… nem lesz fehér karácsony. Sőt… még  Kazekage is meglátogatja őket. Narutó biztos örül ennek, de ő nem kifejezetten. Fokozott védelmet kell szerveznie. Kétes, hogy akatsuki vagy akár Orochimaru nem kukkant be hozzájuk, hogy káoszt okozzon. Sóhajtva fonja össze karjait. Messze jár gondolatokban.. Merengéséből kopogtatás hozza vissza.

-          Hm. Nyitva! – felsír irodájának ajtaja, mikor belép Shikomaru és Nautó. Utánuk Jamató kapitány és Sakura. – Mit akartok? – csöppet sem fogadja kedélyesen vendégeit. Hiszen két nap.. két irtózatosan hosszúnap, mire eljön a várva vált nap. Igen ám.. de sehol a rendelése.

-          Tegnap keresett minket. – szólal fel  Narutó csöndesebben. Bár széles vigyorral arcán álldogál egy helyben, mégis csak érzi azt a bizonyos feszültséget a levegőben.

-          Arg! Miért nem tudtok pontosak lenni, hm? Már olyanok lesztek, mint Kakashi! Komoylan! Ha még egyszer késtek ti lesztek az angyalkák a fa tetején! – morran rájuk, amit nem kellet, volna. – Na.. akkor hol vannak a jelentések?

-          Tessék Tsunade sama. – teszi le mindegyikőjük jelentését Sakura az asztalra, de mielőtt ellépne kérdőn, tekint fel mesterére. Mostanában eléggé gyorsan mérges tud lenni. Kicsiny dolgokon is képes egyből felmérgesítenie magát. Ekkor ismét kopogtatnak.

-          Mi van? Nyitva! – ordítja hokagejük. – kitárul az ajtó. Kakuzu , Hidannal együtt lépnek be, utánuk vezetőjük. Csak őt lehet látni, a két férfit nem.

-          Hűha.. ez lenne Avarrejtek falvának vezetője? Egy nagybögyű méregzsák? Elég érdekes nem? Jé.. ott van! Hú most én megnyúzom!

-          Nyugodj már le a fene enné meg! Nem tudsz ártani nekik! Hiszen nem érhetünk már így hozzájuk. Legfeljebb tárgyakat tudnánk megragadni, hozzájuk vágni, de nem éri meg. Majd egyszer valamelyik életben. Nyugodj le rendben? Inkább hallgassunk bölcsen.

-          Chö .. hagyjál már.. - rántja el karját dühösen társa, de be kell látnia… nem mindig megoldás a harc.

-          Elnézést de megrendelést hoztam, bizonyos Tsunade névre.

-          Na végre! Hol a piszok fenébe volt, hm? Már vagy két hete várok erre. - lép elébe és kikapva a vékony ujjak közül csomagját nekilát, hogy a dobozt kinyissa. Eközben Kakuzu Naruto mögé állva megsimította a sebesült, még bekötözött kezet.  Szőke volt ellenfele meg ijedten ugrott előre, miközben karját elrántotta.

-          Mi baj Naruto?- kérdi csapat társa.

-          Á! Valami hozzámért.. hideg volt.. meg .. meg…

-          Na ne, hogy most jöjjön rád az öt perc.

-          Na de Shakura chan… tényleg hozzám ért valami. – ekkor megszólított társa is nagyot ugrik, ugyanis valaki megfogta fenekét.

-          Arg! Kivolt az a mocsok? – Narutos barátja nem lehetett, talán Jamato kapitány? Kizárt.. ő elég távolvolt.

-          Hm. Elég érdekes egy terv. Nézd csak meg Kakuzu. Ez valami ünnepség lesz.

-          Mutasd csak…- tényleg.  Tsunade asztalán megannyi papír összegyűrve, széttéve hevert. Mindegyik valami halovány vázlatolást tartalmazott egy darabig. De volt egy.. ahol erősebben húzott vonalak ékeskedtek. Írások, karikatúrák, számítások.

-          Ez karácsonyra szól. Szóval ezt tervezte oly annyira.

-          A szeret, amit másoknak szeretne adni. Hiszen ez a meghittség ünnepe, ahol mindenki egyen értékű lesz. Ilyenkor némely lelkek megkaphatják azt az esélyt, hogy tisztázzák érzéseiket. Hiszen senki sem érzéketlen. Vagy igen?- kérdi vezetőjük, miközben a ninják el vannak egymással foglalva.

-          Na jó.. most miért vagyunk itt? – fordul felé kérdőn Kakuzu. Értetlensége néhány percig látszik meg arcán, de végül, pont akkor mikor Tsunade áthaladt rajta valami megvilágosodott elméjében. Hiszen őket erősebbek, leleményesebbek győzték le. De… lelkükben nem tudták ezt elviselni. Ragaszkodtak valamihez, ami nincs is.. az élethez.. az örökké valósághoz.. na meg azokhoz a dolgokhoz, amik miatt élni akartak. De jobban belegondolva.. ez nem jellemző ehhez a világhoz. Szellemként semmi szükségük nincs pénzre, ruhára, italra vagy más egyéb hétköznapi dologra.

-          Nem nekem kell tudni…

-          Mit nem kell tudnod?- kérdi Jamató érdeklődve.

-          Ő.. semmit-, semmit. Csak motyogok magamban. Na de.. hogy halad az előkészület? – kérdi. – Látom kinn egészen előre haladtak a munkálatok.

-          Na igen. .de sajnos nincs hó. Pedig jó lett volna, ha fehéren köszönt ránk a karácsony. Úgy a szép. De sajnos. .- sóhaj hagyja el ajkait. - na de mindegy.

-          Kérlek… adj teste nekünk! Te mondtad, hogy tudsz! – lép mellé Hidan.

-          Erre a két napra.. kérlek..

-          Na.. de.. fiúk…- erre mindenki rá tekintett. Szegény lány.  Ő itt beszél a nagy semminek, talán még gyogyósnak nézik.

-          Kérlek! Tudnio szeretnénk, hogy igazából miért fontos az nekik mint nekünk most nem. B..meg! Most az egyszer!  Egyébként is! Utoljára had öregbítsük hírünket. Ha nem teszed meg te leszel az első …..akit megölök érted? Mert akkor……………………………………ez vagy te! – üvölti mire hatalmas nagy pofont, kap Kakuzu-tól. Tsunade azt veszi észre, hogy valami hidegségárad széjjel az egész helységben.

-          Megmondtam… ez nem olyan egyszerű.. de jól van! Tegyétek azt amit akartok.. - mordul rájuk vezetőjük. Összefonva karjait halk pukkanással tűnik el.

-          Ezt muszáj volt te szájhős mi? Sejtettem, hogy nem vagy képes tartani szádat még most sem!- döbbenet ült a ben lévőkre. Mindent hallanak, látnak. Sőt mi több… hitetlenkedve mérik végig a látszólag egészséges két férfit. – Most aztán kereshetjük!

-          Ezek meg, hogy… de hiszen... meghaltak! – dadogja Sakura.

-          Az hát.. meghaltunk. Csak kaptunk egy kis esélyt, hogy ami nyomja szívünket, lelkünket, azt megoldhassuk…

-          Vigyázat, veszélyesek, nagyon erősek…- előkerül mindegyikőjük fegyvertárából egy- egy kunain. Naruto méregetve lehetőségeiket kezd helyezkedni.  Egyedül talán Jamató az ki most is képes nyugodtan gondolkodni, na meg hokage -juk is igyekszik lenyugtatni magát.

-          Pontosabban..- mondaná Sakura, de ekkor a két férfi hirtelen átesik a padlón. Le a legelső szintre. Nem értik, hogy hogyan történhetett, de az biztos, hogy akaratukon kívül kerültek ennyire le. Kakuzu talpra, Hidan meg fenékre érkezett. Feleszmélve két feléjük rohanó őr elől kellett elhajolniuk. Nem éppen így tervezték az egészet. Valahogy békésebben akartak elbúcsúzni e világtól. Két nap.. ennyi van hátra. Talán ha Hidan tartotta volna mocskos száját nem ebben a helyzetben, lennének. Nagy nehezen el tudtak menekülni. Mikor egy sikátorba értek, megpihentek. Lihegésük kor vettek valami mást észre. Ruházatuk.. más.. nem az amiben elhunytak.

-          Ez meg micsoda? Miféle gönc ez? – Hidan megtapogatta mély bordó mellényét, ami alatt sokak által használatos testháló bújt meg. E mellé fekete térdig érő nadrág, s konohai cipő tartozott. Lábszárán fásli fehérlett. Fejére szemüveg került kiegészítőként.

-          Mégis van aki vigyáz ránk… még akkor is ha elkergettük.. - jegyzi meg Kakuzu csöndesen, miközben méregzöld kabátjának zipzárt behúzta. Hosszú barna nadrágja kényelmes, elég meleg. Viszont ő arc maszkot kapott, így nehezen lehetett felismerni. Mikor hat tanult ninja suhant el mellettük nem ismerték fel őket. Szerencséjük volt. Órákig barangoltak fel s alá a város utcáin. Befordulva egy sarkon Hidannak futott valaki. Mind két fél hátra tántorodott.

-           Hogy a….- befogják száját.

-          Hinata! Vigyázz! – késő bánat. Neji késve, de figyelmeztette unoka húgát.

-          Jól vagy?

-          El.. elnézést.. sa. .sajnálom.- rebegi félénken. - Remélem nincsen semmi baj uram!

-          Semmi baj kislány. Legközelebb vigyázz jobban. – Hidan valahogy nagy önuralmat tanúsított.

-          Meg van még a csomag? Nem tört össze? – kis csend. Neji most szemléli jobban meg az idegeneket. – Önöket nem ismerem. Pedig én emlékeznék bármely ismert arcra. Talán vendégmunkások? – Heves bólintás. – Oh. Akkor az már más. – hangja gyanakvóan cseng, ugyanakkor távolságtartás érződik minden mozdulatában.

-          Nem láttatok erre egy fiatallányt? Nagyjából egykorú lehet veletek. - végül Kakuzu szépen leírta, elmagyarázta vezetőjük kinézetét, öltözékének milyenségét. Csak fejcsóválást kaptak.  Nem valami jó hír. Lassan kezdett esteledni. Kinn fokozatosan süllyedt alá az amúgy sem magas hőmérséklet. Végül még megkérdezték, hogy hol lehetne szállást találni. Kisebb magyarázkodás, útba igazítás után,már magabiztosabban haladtak előre. Érdekes.. még ilyenkor is sokan nyüzsögnek Konoha utcáin. Midben korosztály képviselteti szinte magát. Bolyongásuk közepette egyhatalmas építménykerült elébük, minek lapos tetején fenyőfát állítottak, kezdtek díszíteni a lakosok. Itt lesz megtartva a rendezvény. Kár.., hogy nincs hó. Ahány szembejövővel találkoztak, mindegyikük arcán ott volt elbújva a készülődés, várakozás jele.